Fiús lányok, akik hímzés és babázás helyett inkább autót szerelnek – a tesóm első szava majdhogynem a Xado volt

Az embereknek rengeteg hobbija lehet, hallottam már egészen különösekről is. Van, aki szenvedélyesen gyűjt valamit, persze ez átmehet kényszeres gyűjtögetésbe is. Van olyan szerencsés, akinek a munkája a hobbija, ezt mindig is nagyon irigyeltem. Ők kiélhetik a kreativitásukat is a munkájukban, például a művészek, akik alkotás közben megfeledkeznek az időről és nem egy kötelező dologként élik meg azt amit csinálnak. Sok dologban örömünket lelhetjük, akár a sportban, akár a zenében vagy valamilyen képzőművészetben. Persze leginkább olyan dolgokba szeretünk belekezdeni, amiben legalább kicsit érezzük, hogy tehetségünk van, mert a sikerélmény nagyon fontos. Vagy éppen a kihívás jelent egy fajta doppingot.

Én például tudom magamról, hogy nem jó a kézügyességem, így az aprólékos, türelmet igénylő dolgok nem igazán jöttek szóba nálam, másrészről nem is kötöttek le soha, valahogy a sportok mindig jobban feküdtek nekem. Napi legalább 8 órát ültem az iskola padban és alig vártam, hogy végre felálljak, és mozoghassak kicsit. Én ettől tudtam kikapcsolni, a testem ilyenkor lefáradt de a szellemem teljesen felfrissült. De hát ugye nem vagyunk egyformák, mindenkit más tud kikapcsolni, más az érdeklődési körünk is.

A nagymamám már 40 éve varrónőként dolgozik, emlékszem kiskoromban is mennyi szép ruhácskát varrt nekünk, majd mikor nyugdíjba ment, jó nagymamákhoz méltóan elkezdett kötni és hímezni, nagyon szeretett kézi  munkázni. Ő ezt egészen művészien művelte, és nagyon szerette volna ezt a tudást átadni nekünk. Élvezte, ahogy a keze alatt szaporodnak az öltések és egyre színesednek a formák és a minták . Az egyik kedvence volt épp ezért a gobelin varrás. Még ha az előnyomott minta ugyanaz is, sose születik belőle két ugyanolyan munka. A mamámat teljesen megszállottá tette az alkotás varázsa és, hogy a kreativitása kibontakozhatott munka közben. Képes voltam kislánykoromban órákig csodálni a rám egyáltalán nem jellemző némasággal, hogy bukkannak fel a szebbnél szebb minták a vásznon. Sokszor elfeledkezett az időről és úgy kellett rászólni késő éjszaka, hogy ugyan már le kellene feküdnie. Sajnos hamar kiderült, hogy nálam zárt ajtóknál kopogtat ami a tudás átadását illeti, mert, mint mondtam, se kézügyességem se türelmem nincs az effajta dolgokhoz. A testvéremmel szintén nem járt sikerrel e téren, mert ő meg lány létére az autókat és motorokat imádta bütykölni, örökké apu műhelyében lógott. Lány létére a fiúkat megszégyenítő gyorsasággal jött rá, melyik kocsinak mi baja lehet, és habár nem igazán nőies elfoglaltság, nagyon élvezte, apu meg azt, hogy ha már fia nem volt, mégis taníthat ilyen jellegű dolgokat valakinek. Nem tudom miért, de valahogy mindkettőnkből hiányoztak ezek a vonások, nem szerettük sohasem a tipikus női dolgokat művelni, ez alól csak a sütés-főzés a kivétel, arra viszont nagyon jól megtanított minket, a férjem nagy örömére. Fiús lányok voltunk, bevallom. Sosem érdekelt minket a babázás, inkább a kertben fociztunk. A tesóm hamarabb eltudta sorolni, milyen Xado termékek vannak, mint, hogy a Kis hableánynak milyen szereplői vannak.

Manapság már igyekeznek mindent gépesíteni, előnyben részesítik a tömeggyártást, a lényeg, hogy minél rövidebb idő alatt minél több termék elkészüljön. Erre való a gépi hímzés, amivel szinte bármilyen textíliára lehet nyomtatni, manapság nagyon elterjedt technika. Egyrészt, mint említettem sokkal gyorsabban elkészül, mint a kézi hímzés, másrészről pedig az egyéb nyomtatási technikákkal szemben az is az előnye, hogy  nem kopnak és nem töredeznek a rá nyomott minták.

Persze a kézi munkának számomra mindig is sokkal nagyobb értéke lesz, sokkal személyesebb, mert benne van a készítőjének a szíve-lelke, és persze a sok időt is értékelni kell, amit rá áldozott.