„A jó hímzés olyan, mint a gondosan berendezett konyha”

A nagymamámmal sokat beszélgettem gyerekkoromban. Az egyik első emlékem is hozzá kapcsolódik, amikor a konyhaasztalnál hímezni tanított. Élesen emlékszem arra, ahogyan azt mondta, még a hangsúlyára is, „a jó hímzés olyan, mint a gondosan berendezett konyha!”

Nagyanyám másik hobbija a főzés volt. A konyha eszközeit és bútorzatát különös figyelemmel rendezte be. Azt mondta, mindennek tűpontosnak kell lennie az ő konyhájában, hiszen ő csak olyan helyen tud szeretettel ételt készíteni az unokáinak, ahol mindennek megvan a maga helye, és minden a helyén van.

Közben azt mutatta, hogyan kell fogni a tűt, hogy rendesen, szépen menjen bele az anyagba. Fölráncolta kicsit a leplet (olyan volt, mint az arca), apró hullámokat csinált rajta, hogy több réteget érjen át a tű.

Szerettem a nagyit nagyon, szerettem a mozdulatait, a történeteit, a meséket, még a molyokat is a szekrényében. Ő tanított engem énekelni, rendesen fogat mosni (úgy, hogy ne lyukadjanak ki kamaszkoromra), verset mondani, virágágyást csinálni, bölcsen hallgatni és bátran sírva fakadni.

Egy nap úgy gondoltam, főzök valamit neki ebben a csodakonyhában, ami a klasszikus konyhabútoraival olyan volt, mint egy budapesti étterem, leszámítva a hímzéseket a falon. Bementem a szobájába, hogy elújságoljam neki a hírt, bevásároltam a csirkepörkölthöz, hogy lássa, igen, úgy bizony, én ilyen kemény legény vagyok, bizony nehéz ételekkel kezdem a szakács-pályafutásomat. Ő a fésülködőasztalnál ült, ősz hajszálaiból gubancolta a kócokat. Mosolyogva fordult hátra, bólintott és intett a kezével mintegy biztatásképp. Először azt gondoltam, aggódik majd a berendezések és eszközök miatt, hiszen még csak kezdő sem volt a főzésben, még annál is sokkal kevesebb. De nem. A nagyi támogatott.

Nem ez volt az első, és nem is az utolsó eset, hogy kitaláltam valami furcsa és gyanúsnak tűnő dolgot, a mamikám pedig annak ellenére, hogy mindenki ellenezte, mellém állt. Egyszer például kitaláltam egy fejlesztő társas játékot gyerekeknek, mivel nagyon sok időt töltöttem együtt a tízéves unokatestvérkéimmel, és mondtam a szüleimnek, hogy ezt bizony szabadalmaztatni kéne, és míg ők kuncogtak a naiv ötleten, a nagymama a kezembe nyomott néhány telefonszámot gyerekjátékokat forgalmazó cégektől.

Nem csak apró dolgokban segített tehát engem ő.

Azt amúgy meg kell vallani, hogy igazából hetekig kellett próbálkoznom azzal a csirkepörkölttel. Hol a rántást rontottam el a célban, hol a hús nem főtt meg rendesen, hol semmi íze nem volt a szaftnak. A második napon találtam meg a vegetát az egyik fiókban…

Valójában egyáltalán nem sikerültek jól a próbálkozásaim. Elcsúsztak az ízek. A nagyinak meg sem mutattam. Amikor ötödik alkalommal mentem el a Józsi henteshez, az valószínűleg gyanút fogott főzési kísérleteimről, és kuncogva nyújtotta át az egészséges csirkemelleket.

Beletelt tehát egy kis időbe, míg normális pörköltet tudtam készíteni. Vagyis inkább ehetőt. Féltettem a nagyit a gyomorrontástól, szóval csak a második héten tálaltam neki az általam készített ebédet. Azt már meg sem kóstoltam, annyira untam kudarcaim ízét.

Szép és szabályos (kellemes színű szalvéta apró mintákkal, hozzá illő tányér, a kés és a villa szigorúan a helyén!) terítéshez ültettem. Ő várakozó és büszke arckifejezéssel nézett rám. Szedett. Szelt hozzá kenyeret.

Aztán megkóstolta. Megforgatta a falatot a szájában egyszer.

Aztán kiköpte.

Annyira sótlan ez, mondta hadarva, félhangosan, én ilyen sótlant még nem ettem, fojj!

Begörcsölt a hasam a nevetéstől. Percekig csak nevettünk, az én szerencsétlenségemen, az ő hirtelen reakcióján. De legalább a konyha épségben maradt!

Később segített a módszeres fűszerezésben.

Azóta is ilyen ízű pörköltet főzök a gyerekeimnek.